Remekül megkonstruált innovatív autó volt, de korán jött. A közönség nem fogadta el, gyorsan meg is bukott.
A tudósok már az 1920-as években ismerték a „légellenállás és az áramvonal” tudományát, de ez az autóipart nem igazán érdekelte. Az USA-ban is szögletes, magas karosszériák készültek nagy függőleges hűtőkkel, különálló sárvédőkkel és fellépőkkel.
A Chrysler mindig is élen járt az újításokban és ehhez megvolt a megfelelő agytrösztje is, a Studebakertől átcsábított zseniális mérnök-trió, Carl Breer, Fred Zeder és Owen Skelton. Három testőrként is emlegették őket, Walter Chrysler tartotta magát a negyediknek. Az 1920-as évek végétől érdekes szélcsatornás kísérletsorozatba kezdtek, ezekbe Orville Wright, az első repülő konstruktőre is besegített.
Megállapították, hogy az akkori autók légellenállása 30%-kal alacsonyabb, ha hátrafelé mennek! Ennek folyományaként született meg a döntés egy új, áramvonalas modellről. A karosszériát Alexander Klemin repülőmérnök, a Guggenheim Repülési Alapítvány főmérnöke tervezte, alaposan felrúgva az uralkodó szabályokat. Falécek helyett erős, de könnyű acélkeretre rögzítette a paneleket, így a karosszéria szilárdabb és merevebb is lett.
