A 125/49-es a Csepel első negyedliteres típusa volt, ahogy a számozás is mutatja, 1949-ben.
Ma már nehéz elképzelni milyen volt az élet itthon, közvetlenül a háború után. Romeltakarítás, újjáépítés, államosítás, hiány, szegénység és félelem, egyszerre a Rákosi rendszerben. Autó és motor csak nagyon kevés volt, aki tehette összetákolt háború előtti gépekkel járt, a többieknek maradt a busz, a vonat, de leginkább a bicikli, és a lovas kocsi. Ezért is döntött úgy a párt, hogy az állami felügyelet alá vont Weiss Manfréd Műveknek ki kell dolgoznia egy új, és olcsó motorkerékpár terveit.
1948-ban Jurek Aurél főkonstruktőr és csapata megrajzolta a kétütemű egyhengeres 98 cm3-es Csepel 100/48-ast, háromfokozatú váltóval, elöl központi rugózású lemezvillával, hátul merev vázzal. Előrelátók voltak, a hengert úgy tervezték meg, hogy 125 cm3-est is lehessen belőle készíteni. Ez néhány hónap múlva meg is történt, így született a Csepel első 125-öse, a 125/49 (a második szám az évjárat), 4,5 LE-vel. A köznyelvben csak „Lemezvillásként” emlegetett kisgép műszakisága a 100-aséra épült, maradt a dupla bölcsőváz, az állítható első dörzs lengéscsillapítás, a rugós tányérülés és a féldobfékek.
A korszak sajtója természetesen az egekig magasztalta az újdonságot, méltatták „kényelmes rugózását, jó úttartását, kiváló hegymászóképességét és tetszetős formáit”. Ki-ki döntse el maga, hogy mennyit fogad el az idilli képből, az mindenesetre tény, hogy 1949-ben a 100-as és a 125-ös Csepelből állt hazai gyártású motorkerékpár-kínálat. A blokkot egészen 1966-ig, a Danuvia kifutásáig használták. 1950-ben megjelent a rövid életű 125/50-es típus, elöl már teleszkópvillával, de hátul változatlanul rugózás nélkül. Ebben az évben nevezték át az üzemet Rákosi Mátyás Vas- és Fémművekre.
