Csupa technika és csupa élvezet: a Fulvia igazi olasz kupé. Könnyű, gyors és kezes; egy versenygépnek látszó izgalmas utcai példányt vezettünk.
A Lancia Fulvia Coupe története
A via Fulvia egy a mai Piacenza környékéről nyugatra induló ókori római út neve. Időszámításunk előtt 179-ben nyitották meg, és a kor szokásaiba illően arról a patríciusról nevezték el, aki építtette: Quintus Fulvius.
A Lancia korábban is használta régi és híres római útvonalak elnevezéseit (Aurelia, Appia, Flaminia), Fulviaként először a főmérnök Antonio Fessia tervezte 4,11 m-es önhordó szedán jelent meg, Berlina típusjelzéssel, már 1963-ban, a kiöregedett Appia leváltására.
Technikás, szűk hengerszögű, 1091 köbcentis, 58 LE-s V4-es vitte, négy tárcsafékkel, és magas árral lépett a meglehetősen zsúfolt piacra. Aki a 60-as évek közepén Olaszországban családi négyajtósra vágyott lényegében (a külföldi márkákkal nem számolva) három típust választhatott: a sportosság-kedvelőket célozta az Alfa Giulia, a pusztán közlekedni akarókat a Fiat „fürdőkád” sorozata, így a Lancia a kifinomultságra játszott. A Fulvia részletei valóban kidolgozottabbak, finomabb működésűek voltak a versenytársakénál.
A folyamatos fejlesztés ellenére a négyajtós nem ért el különösebb kereskedelmi sikereket, pedig az új, Solex karburátor bevezetésével az alapmotor teljesítménye is gyorsan 70 LE-re nőtt.
Az 1965-ben bemutatott kupé azonban más történet. Műszaki tartalma, a szűk hengerszögű, erősen rövidlöketű V4-est is beleértve – ami elvében először 1922-ben, a Lancia Lambdában jelent meg, de a Fulviához Ettore Zaccone Mina konstruált belőle új, DOHC-vezérlésű változatot – a laprugós futóművel, és a fronthajtással a négyajtósból jött, de a padlólemezt 150 mm-rel lerövidítették. Karosszériáját ugyanaz a duó tervezte, mint a lépcsőshátúét, Fessia professzor a főmérnök, és Aldo Castagno konstruktőr, a megjelenés mégis alapjaiban más lett.
Az első sorozat már az 1216 köbcentis, 80 LE-s motorral készült, könnyű volt és fordulékony, Cesare Fiorio, a gyári csapat vezetője azonnal kiszúrta, hogy versenyzésre született. Akkoriban a Lancia nem állt jól anyagilag, de Fiorio megkapta az összes támogatást, így 1966-ra el is készült a pályagép, az 1.3 HF (High Fidelity: nagy pontosság) 88 LE-s 1298 cm3-es motorral, lökhárítók nélkül, plexi hátsó szélvédővel, könnyűfém ajtókkal és motorháztetővel. Az utcai modelleket is folyamatosan fejlesztgették, az 1,3-asokat egészen 101 LE-ig, az 1,6 l-eseket 132-ig srófolták fel.
Az 1600 HF a 60-as 70-es évek rali futamainak siker-gyárosa lett, 1965 és 1973 között minden évben megnyerte az olasz rali-bajnokságot, 1970-től 1972-ig pedig a konstruktőri világbajnoki címeket is. A sikerekben oroszlánrésze volt a Mario Manucci–Sandro Munari párosnak, akik 1972-ben győztek Monte Carlóban, majd Munari, 1974-ben harmadikként futott be a Safari Rally-n. Ez alaposan felpörgette az utcai kivitelek eladását is, különösen olyan versenygépnek látszó közúti csali-modellekkel megtámogatva, mint a szélesített sárvédős, lökhárítók nélküli, versenyüléses 1.3 HF Monte Carlo, vagy a 100 LE-s 1,3-as Safari.
