A 125-ös Csepelek gyártását viszonylag gyorsan átvette a zuglói Danuvia, így született meg a D-Csepel, ami aztán egészen a DV 125-ös Danuvia megjelenéséig készült. Egy késői, restaurálatlan példányt próbáltunk ki!
Az államosított Weiss Manfréd Acél- és Fémművek már állami vállalatként mutatta be a 98 köbcentis Csepel 100/48-ast, 1948-ban. Ennek jóval korszerűbb, hátul már bakteleszkópos, elöl teleszkópvillás 125 köbcentis leszármazottja, a Csepel 125/T (T: teleszkóp) 1950-ben jelent meg. Az üzem neve gyorsan Rákosi Mátyás Vas- és Fémművekre (RM) változott, aztán amikor 1954-ben, az 1950-től gyártott 250-es Cepel utódjaként színre lépett az első Pannonia is, a TL (Teleszkóp, Lengővilla), szűk lett a csepeli gyár: a 125-ösöket áttelepítették Zuglóba, a Danuvia Gépgyár csarnokaiba.
A Danuviának nem igazán volt motorkerékpáros múltja, nehezen ment az átállás. Késtek a szállítások és az alkatrészek sem voltak jók, főleg az anyagminőség ingadozott. Csak 1955-ben indult be a 125-ösök zuglói gyártása, egy 60 darabos próbasorozat után, eleinte nagyrészt még csepeli alkatrészekből. Gyorsan felfutott a termelés, már 1956-ban elkészült a 10 000. D-Csepel.
A D alig különbözik az eredetitől, a legfeltűnőbbek a feliratok: a kormányszorítón, a tankon, a nyergen és a gyújtásoldali motorfedélen „D” váltotta le az „RM” jelölést. A tankról eltűnt az ezüstbetét, a váltó karját egyszerűbbre és olcsóbbra cserélték, a főtengely pedig „körsonkás” lett. A változtatások célja a gyártás egyszerűbbé és olcsóbbá tétele volt, de a lényeg így is maradt: 123 cm3, 4,5 LE, három fokozat, dupla bölcsőváz, féldob-fékek, teleszkóp elöl és bakteleszkópok hátul.
