A nálunk csak „Nagyfecskeként” emlegetett típus kupéját az alapmotorral próbáltunk ki.
Íme, a 60-as évek Mercedeseihez kapcsolódó állandósult jelzők közül néhány: tartósság, kényelem, megbízhatóság, biztonság. Mindez hatványozottan érvényes a Ponton sorozatot leváltó W111-esre.
A Mercedes-Benz 220 SE (W111) története
Karosszériáját két tapasztalt konstruktőr, Friedrich Geiger és Karl Wilfert alakította ki, kivasalták a Ponton domborulatait, fecskefarkakat rajzoltak rá, felszerelték Barényi Béla életmentő találmányaival, a gyűrődő zónákkal, és először a Mercedesnél feszítős biztonsági övekkel. 1959-ben előbb a négyajtóst mutatták be, 2,2 l-es soros hathengeressel, utána következett a 2,3-as, a 2,5-ös és a 2,8-as, az Adenauer 3,0 l-esével felszerelt modell volt a csúcs.
Nagyon jól megkonstruált kocsi volt, magasra emelte a lécet a konkurencia számára, s az ára is ennek megfelelően alakult. A vezetőség a négyajtós mellé kupét és kabriót is akart, ezek formáit egy fiatal francia tehetségre, Paul Bracq-ra bízták, aki 1957-ben csatlakozott a Mercedeshez. ő nagyjából megtartotta a két öreg által megalkotott formavilágot, miközben finoman lekerítette az éleket, visszavett a tetőmagasságból, a B-oszlopokat eltűntette, a fecskefarkakat pedig jelképessé zsugorította.
A B-oszopok hiánya miatt meg kellett erősíteni a padlót, különösen persze a kabriónál, így mindkét új változat nehezebb lett, mint a szedán, miközben a hosszuk nem változott. Érdekes, hogy a négyajtós egyetlen karosszériaelemét sem használták fel a kupéhoz és kabrióhoz, miközben közel négyszer annyi alkatrészt készítettek hozzájuk kézzel, ezért is volt az áruk majdnem a kétszerese a szedánokénak. A futómű elöl kettős keresztlengőkaros, hátul hosszanti vezetőkaros, elöl-hátul tekercsrugókkal.
A hátsó egység szokatlan kialakítású: bár csak az egyik oldalán csuklós, nevezhetjük lengőtengelyesnek, középen a differenciálmű felett egy fekvő segéd-tekercsrugóval, ami részben a rugózást segítette, részben stabilizátorként működött.
