A torinói mai szemmel is fickós: 100 LE viszi, van hangja, kényelmesen gurul, egyedül a passzív biztonsága vetekszik egy szardíniásdobozéval, hiszen mégiscsak 58 éves konstrukció.
A lámpánál mellém guruló fehér furgonos széles vigyorral az arcán mutogatja a felfelé álló hüvelykujját és integet, hogy engedjem le az ablakot. – Király a gép, tesó, nekem is volt ilyen ezerhatos Zsigám, abban még olasz motor volt, ment is, mint az ördög.
Elharapom a szám szélét, én is vigyorgom, de nem akarok ünneprontó lenni, ezért kínomban csak annyit mondok, hogy köszi, köszi, de ez nem Zsiga, hanem Nagypolszki – utólag is én kérek elnézést minden érintettől.
Vált a lámpa, búcsút intünk, a Ladáénál kicsit rövidebb karral szúrom az egyest és könnyedén elrugaszkodva érem el a megengedett 70-es tempót; az 1969-es gyártású, tehát idén 56 éves torinói nem lihegi az arcomba, hogy nagypapakorban van és kéretik vele kesztyűs kézzel, illetve kíméletes lábbal bánni, sőt. 4000-től még rátesz egy lapáttal, a karburátorban nyit a második torok, a dupla vezértengelyes Lampredi-féle motor ércesebb hangra vált és tol, mint egy kismozdony, teljesítménye 6000/percnél tetőzik.
A vékony oszlopokkal körben panorámás a kilátás, az olasz autókban gyakran előforduló, kissé jobbra eltolt pedálsor itt is megvan, de nem különösebben zavar. Sokkal jobban kilóg a képből a karimájánál ceruzavékony kormány: elsősorban parkolásnál nem jó a fogása, amikor nagy erőt kell kifejteni, mert nincs szervorásegítés; én biztosan lecserélném korhű és stílusos fa- vagy bőrkormányra.
Feltűnő, hogy széltében mennyire kevés a hely, az adatlap pedig árulkodik, az autó szélessége 1611 mm – ez akkor nyer értelmet, ha eláruljuk, hogy az aktuális Fiat 500 szélessége 1627 mm, a 125-öst pedig „nagyautóként” árulták annak idején… Négy átlagos alkatú felnőtt azért kényelmesen utazik, fejtámlák nincsenek, hátul van középső kartámasz, a holmiknak 400 l-es csomagtartó jut.
