Egy első generációs Mustangot próbáltunk ki, a szép hangú 4,7-es alap V8-assal.
A Ford Mustang története
A póni-autó kategória amerikai specialitás, a sportos, hosszú orrú, rövid farú kétajtós kupék és kabriók gyűjtőtábora. A pónik nem lehetnek hosszabbak öt méternél, alapváltozatban szerény felszereltségűek és megfizethetők voltak, de felárért sok mindent meg lehetett venni hozzájuk.
A hiedelmekkel ellentérben nem a Mustang volt az első ilyen, hanem a Plymouth Barracuda. A Fordnál az ötlet Lee Iacocca, a vállalat alelnöke és vezérigazgatója fejéből pattant ki. A projekt vezetője Donald N. Frey főmérnök volt, a keze alatt olyan szakemberekkel és formatervezőkkel, mint Eugene Bordinat, Joe Oros, L. David Ash, Gale Halderman, John Foster és George Shumaker.
A gyártási költségeket alacsonyan tartandó (a kocsi kereskedelmi ára nem lehetett magasabb 2500 dollárnál) a Falcon és a Fairlane alkatrészeiből válogatták össze a hozzávalókat. A Falcon rövidített alvázán és futóművén ült, dobfékekkel, de négyüléses felépítménye új volt. Az elsőket a Falcon 2,8 l-es soros hathengeres Thriftpower motorja, és a 4,3-as Small Block V8-as vitte, háromsebességes kézi váltóval. Rekordidő, mindössze 18 hónap alatt 1964-re hozták össze és Mustangnak keresztelték (a kategória is így lett póni).
Elnevezéséről két legenda is kering. Az egyik szerint egy második világháborús repülőgép, a P-51 Mustang, a másik szerint az amerikai vadló a névadó. A Ford így is elkésett, a világelső póni a 16 nappal korábban bemutatott Plymouth Barracuda lett. A Ford rengeteg extrát kínált: sokféle fényezést és kárpitot, fautánzatú pultot, könyöklőt, órát, fordulatszámmérőt, klímát és sok mást.
Még 1964-ben megjelent a kabrió és a lejtőshátú Fastback is. Frenetikus siker lett, többek között azért is, mert az alapkivitel csak 2368 dollárt kóstált (az éves átlagfizetés akkoriban 4500 dollár körül volt), az 1964–1965-ös modellévben 681 000
darabot adtak el belőle.
A nagy gyártók közötti fegyverkezési verseny gyorsan hajtotta az evolúciót, a hízás és az izmosodás felé. A két legkisebb motort a 120 LE-s 3,3-as soros hatos, és a 4,7 l-es V8-as váltotta le. Utóbbiból háromféle is létezett: duplatorkú porlasztós 195–200 LE-vel, négytorkú 225 LE-s és magas kompressziójú 271 lovas HiPo. A négyfokozatú kézi- és a háromsebességes automata váltó is bekerült a kínálatba, a dinamót pedig generátor váltotta le.
A minket érdeklő 1967–1968-as modellév újabb variálásokat hozott. Más lett a hűtőmaszk, a karosszéria változatlan tengelytáv mellett 5 cm-t nyúlt, 7-tel szélesebb, és 1-gyel magasabb is lett, miközben 150 kilót hízott. A hárompontos biztonsági öv fontos előrelépés volt, a légkondit már nem különálló dobozként, hanem a műszerfalba integrálva adták. Ezen kívül számtalan apró külső és belső módosítás is történt, de ennél fontosabb, hogy a 335 LE-s 6,4-es és a csúcs, a 7,0 l-es 340 lovas Cobra Jet is helyet kapott a motorválasztékban.
