A Testarossa igazi „poszterautó” és Ferrari mércével tömegmodell volt.
A Lamborghini sportautó gyártásának beindulásától – de inkább már a két alapító Feruccio Lamborghini és Enzo Ferrari összeveszésétől – a két cég nagyon figyelt egymásra, folyamatos fejlesztési versenyben álltak. A Testarossa megjelenésének hátterében azonban más is áll: a korosodó 512 BBi (1973–1984) műszaki hibáit akarták helyrehozni vele. Komoly feladat várt a maranelloi mérnökökre, a középmotoros 512 BBi-nek ugyanis az orrába szerelték a hűtőjét, így a csomagtartója jelképes méretű volt.
Az utastéren átvezetett csövek is gondokat okoztak, ráadásul a motor hűtésével állandó gondok adódtak. Ezért a Ferrarinál úgy döntöttek, két hűtőt szerelnek hátra, közvetlenül a motor két oldalára; ettől a hátsó traktus közel 2 m szélesre hízott. A 12 hengeres 180 fokos V motor (nem boxer, mert az egymással szemben lévő hengerek közös főtengelycsapra dolgoznak benne) vérvonala egészen az 1960-es évekig nyúlik vissza, az elsőt Mauro Forgieri konstruálta kifejezetten versenypályára, majd Giuliano de Angelis és Angelo Bellei fejlesztette tovább, így került a közútra.
A Testarossába DOHC-vezérléssel, hengerenként négy szeleppel, 4943 cm3-rel és 390 LE-vel érkezett, a katalizátoros amerikai változatok 380 LE-sek voltak. Egyféle váltót, ötfokozatú kézit kapcsoltak hozzá. Elöl-hátul független, kettős keresztlengőkaros felfüggesztésen futott. A karosszéria formáját a technikai töltet helyigénye és szélcsatorna-kísérletek számai határozták meg, vonalait a Pininfarina rajzolta.
