A W140-es sorozat a klasszikus és a modern határán billeg, de még a hagyományos Mercedes-iskola terméke. A legnagyobb hathengerest próbáltuk ki.
A Mercedes–Benz S320 története
A Mercedes 1981-ben döntötte el, hogy lesz, de csak 1990-ben mutatta be a W140-est. A formatervezők, az olasz főnök Bruno Sacco és beosztottja, Olivier Boulay ceruzája elég vastagon fogott, a kecses elődhöz, a W126-oshoz képest a 140-es szinte harckocsi lett, megjelenése inkább tisztlelet parancsoló, mint elegáns.
A hivatalos magyarázat szerint azért lett ilyen, hogy kényelmes legyen, és, hogy jól elférjen benne a felszerelés is, de valójában sokkal inkább azért, hogy az amerikai piac is könnyebben elfogadja. Egy legenda arról is fennmaradt, hogy a projekt két kulcsembere, Wolfgang Peter főkonstruktőr és Rudolf Hornig gyártási igazgató közel 190 centi magas volt, így ők szűknek találták az első prototípusokat.
Sacco ezért jó 10 centivel megemelte a tetővonalat. Sokféle motorból lehetett választani, volt 2,8-as (193 LE) és 3,2 l-es (231 LE) befecskendezős soros hatos, 4,2 (286 LE) és 5,0 l-es (320-326 LE) V8, a csúcson pedig a Mercedes első sorozatgyártású V12-ese trónolt 6,0 l-rel (394–408 LE).
Hathengeres dízelből kínáltak előbb 3,5, majd 3,0 l-est, 150 majd 177 LE-vel. A 320-astól felfelé négyfokozatú (később ötsebességes) automata járt alapból, csak a 280-ashoz adtak kézi váltót. Elöl új kettős keresztlengőkaros, hátul multink felfüggesztésen gurult, az aktív csillapítás a V8-asokhoz felárért, a V12-eshez alapból járt.
Alapjaiban új karosszériát terveztek, természetesen gyűrődő-zónákkal, megerősített ajtókkal, tetővel és oldallégzsákokkal! Az alapáras ABS mellé kipörgésgátló (ASR) is járt, a 600-asnak pedig menetstabilizáló rendszere is volt (ASC néven). A luxus kulcsa az elektromos állíthatóság volt, mindent villanymotorok mozgatnak, az ablakokat, a memóriás és fűtött üléseket, a kormányoszlopot, a tolótetőt, a fűthető visszapillantókat és a hátsó szélvédő redőnyét is.
