MGC GT (1968)
Az MGC GT a MGB-sorozat legkülönlegesebb modellje. Kipróbáltunk egy hazai példányt.
A második világháború előtt, a fürge és szemrevaló sportkocsikkal megszerzett hírnevét a harci események lezajlása után sem veszítette el az Oxfordhoz közeli Abingdonban termelő MG gyár, és 1955-ben bemutatta a TF Midget utódjának szánt MGA-t. A kétféle motorral árusított modell igazából csak vonalvezetésével mutatott újat, a régimódi alvázas konstrukció, a szűk belsőtér a múltat idézte.
Árulkodik a domborodó gépháztető: ez egy hathengeres, hajdanán 1100 fontba kerülő MGC. Nem csak a motor, de az első futómű is változott az MGB-hez képest, és több helyen merevítettek a karosszérián
Az 1950-es, 60-as évek fordulója szép korszak az angol autóhistóriában: Aston Martin győzelem Le Mans-ban, megszületik a Mini és a Jaguar E-type, a Cooper, a BRM világbajnokságokat nyer a Formula-1-ben, és ezt a sikerhullámot meglovagolva, 1962-ben debütál az MGB, az átlagember közel sem átlagos sportkocsija. Hogy a gyár mennyire biztosra akart menni, jelzi a sztártervező, Pietro Frua felkérése a forma megrajzolására, de az angolok utólag „belefaragtak” a karosszériába, mert szerintük a talján mester a részletek kidolgozásánál elrugaszkodott a valóságtól.
Stílusos a lökhárítóbabára tett rendszámvilágítás, a jobb oldali baba mögött pedig a benzinbetöltő nyílás krómozott kupakja látható. Az MG embléma tekintélyes, tenyérnyi méretű
Az önhordó karosszéria komoly műszaki előrelépést jelentett, a forma, a tágasabb belső elnyerte a közönség tetszését, és a kezdetben csak nyitható tetővel árult, 690 fontos MGB olcsóbb volt fő riválisánál, az akkor 750 fontot kóstáló Triumph TR4 modellnél. Az elöl keresztlengőkaros, hátul laprugós, merevtengelyes futómű az MGA-t idézte, akárcsak a négyhengeres, nyomórudas motor, amit típusról-típusra, 1947 óta csiszolgattak a cég mérnökei. A hengerűrtartalmat 1,6-ról 1,8 l-re növelve értek el 94, majd 1964-től 95 LE-s teljesítményt, ez könnyedén mozgatta a 920 kg-os autót.
Nincs túlbonyolítva a szerelvényfal, a pirossal szegett bőrkárpit az MGC stafírungjának része. A vékonykarimás kormány mögött, a nagy óráktól jobbra az üzemanyagszint jelző, balra a vízhőfok mérő. Indítás középről, ahogy angol sportautókban szokás. A stopper és a méterszámláló az 1/100-as versenyek kelléke
A Pininfarina tervezte, 2+2 üléses, a Roadster alkatrészeiből felépülő MGB GT kupé forgalmazása 1965-ben indult. 1000 font alatti árával megfizethető álomautó maradt, de a piac többet akart. Az MGC-t egyaránt gyártották Roadster és GT karosszériával, az önálló C jelzésre okot adó különbségek javarésze a lemezek alatt keresendő. A gépháztető púpjáról beazonosítható 2,9 l-es, Austin Healey-eredetű soros hathengeressel hajtott változat 1967-től 1969 augusztusáig szerepelt a kínálatban, és e rövid ciklus alatt összesen kb. 9000 példányban talált gazdára. Az erőforrást két SU HS6 porlasztó látta el üzemanyaggal, teljesítménye elérte a 147 LE-t, de hiába volt korszerűbb (torziósrudas futómű, nagyobb teherbírású Girling fék, szinkronizált váltó), a nehezebb motor miatt az MGC irányíthatóságban alulmaradt az MGB-vel szemben.
Jobbra, a fekete légszűrőház belső felén a két SU porlasztó. A motor erős volt, de nagyon nehéz, még a későbbi V8-as is kevesebbet nyomott a mérlegen
Tomcsányi László 2004-ben vásárolta 1968-as évjáratú, GT karosszériás kocsiját, amit 1991-ben, még Angliában újítottak fel. A hathengeres alapjáraton is szépen gurgulázik, szívesen veszi a gázt, de 3000 felett húz igazán – 3200-3400 között ömlik a nyomaték. Az MGC GT vas a vason, vezetése nem kezdőknek való. A kuplung egy fitneszedző alaposságával dolgoztatja a vádlit, a rugózás kemény, és szervo nélkül, a keskeny gumikon igazi kihívás a tempós kanyarodás. Mégis lebilincselő, akár hétköznapi közlekedésre is alkalmas játékszer, amely sprődségével nagyobb élményt nyújt a mai elektronikákkal telezsúfolt sportautóknál.
A Retro Mobil újság 2012/5. számában megjelent cikk rövidített változata