Jelen idő

Elhunyt Lee Iacocca

Olasz emigránsok gyermekeként, Lido Anthony Iacocca néven született 1924. október 15-én. Érettségi után gépészmérnöknek tanult, ilyen pozícióban kezdett a Fordnál 1946-ban, de bevallottan jobban érdekelte a kereskedelem, ezért a cégen belül váltott. Karrierje az 1950-es évek közepén, egy kedvező konstrukciójú részletfizetési akció sikerével vett repülőrajtot, majd ő bábáskodott az olcsó „ponycar”, a Ford Mustang születésénél – talán már akkor tudta, hogy legendát teremtett.

Bár úgy hírlett, hogy viszonya – enyhén szólva – nem volt felhőtlen Henry Ford II-vel, 1970-ben ő ülhetett a Ford elnöki bársonyszékébe, ahol nyolc évet töltött el. Bár a gazdasági eredmények jól alakultak, történtek malőrök is, például a Pinto-botrány. A Ford 1970-ben bemutatott kisautója azzal szerzett „hírnevet”, hogy a hátsó tengely mögé épített üzemanyagtartály balesetveszélyes: ütközésnél kigyullad és porig ég az autó. Az ügyet azonnal felkapta a sajtó, hangos botrány, számos per, majd visszahívás lett a dologból, és ugyan történtek halásos balesetek, a végén kiderült, a Pinto nem veszélyesebb, mint bármelyik amerikai típus. Iacocca mindenesetre nem maradt a Fordnál, 1978-ban a nagy bajban lévő Chryslerhez ment, ahol vakon bíztak a képességeiben, nem véletlenül: komoly átszervezésekkel öt év alatt nyereségessé tette a vállalatot.

Gigantikus hitelt szerzett, a saját fizetését jelképes 1 dollárra csökkentette, na és persze eladható, korszerű autókat terveztetett – például a Voyager egyterűt, amely kategória először meghódította az észak-amerikai piacot, később az egész világot. A Chrysler 1983-ban már szárnyalt, apránként visszafizette a hiteleit is, így a topmenedzser szűk egy évtizeddel később, 1992-ben megérdemelten vonult nyugdíjba – tegyük hozzá, a vállalat ekkor már nem száguldott a korábbi tempóban. Iacocca az autóipartól azonban sosem tudott elszakadni, rendszeres vendége volt különféle talkshow műsoroknak, a legbefolyásosabb gazdasági lapoknak adott címlapos interjúkat, könyveket írt, mindenről elmondta a véleményét, és szegről-végről az ő közbenjárása is sokat számított, hogy létrejöhessen a németekkel közös Daimler-Chrysler fúzió. Anyagilag is támogatta a New York-i Szabadság-szobor felújítását és különféle alapítványokban szintén aktívan tevékenykedett, amíg a Parkinson-kór le nem győzte.

Magánélete viharosabb volt, mint a szakmai pályája, háromszor nősült (1956, 1986, 1991), két gyermeke született, de 1994 óta magányosan élt Los Angeles egyik luxus negyedében, Bel Air-ben, ahol életének 95. évében hunyt el.