Technikum

Közlekedés a budapesti hidakon - Hídfőállások

Budapest rendőrfőkapitányának 1927-ben kiadott rendeletei a m. kir. állami Széchenyi lánchídra és az Alagútra, a Margit hídra, a Ferenc József hídra és az Erzsébet hídra vonatkoztak.

A gyalogosoknak mindig a menetirány szerinti jobboldalon, a járdán („gyalogjárón”) kellett haladniuk, kivéve, ha kézipoggyászuk meghaladta a „fél kézben hordható” csomag méretét – ilyenkor a járműveknek fenntartott burkolatra kellett lépniük (ugyancsak a jobboldalon, kivéve a Lánchidat, ahol ilyen esetben nem kelhettek át), ha többen voltak, akkor libasorban. Egyik oldalról a másikra átmenni csak a két hídfő között, villamos vagy társaskocsi megállónál volt szabad. A rendelet tiltotta a gyalogjárón való megállást (csoportosulást), illetve a közlekedés bárminemű akadályozását. A főkapitányi rendelkezés kiemelte, hogy „körmenet vagy nagyobb néptömeg zeneszóval, továbbá ütemes lépésben nem mehet át a hidakon”, a katonai csapatok pedig „kizárólag zárt sorokban, zene-, dob- és trombitaszó nélkül” haladhatnak át, ütemre lépni pedig legfeljebb hatvanfős szakaszokban engedélyezett. A lovas-, tüzér- és szekerész csapatok csak elkerülhetetlen esetben kelhettek át a Dunán, ha a Széchenyi lánchídról vagy az Erzsébet hídról volt szó.

A járművekre – melyek 1941 nyaráig a „balra hajts” szabályok szerint közlekedtek, a kézikocsikkal és taligákkal együtt – sokkal több kötelezettség hárult, ideértve a tiltásokat is: a Széchenyi lánchídra 7.00-21.00 között teherrel megrakott, rugó nélküli szekerek nem hajthattak fel, üresen pedig a pillérkapuk alatt egyszerre csak egy fogat haladhatott át. Azonos irányban a követési távolságot 8 m-ben állapították meg. A felhajtási tiltás (változatlan időpontokkal) vonatkozott a tehergépkocsikra, a kézikocsisokra, a taligásokra és a kerékpárosokra, utóbbiak át sem tolhatták „drótszamarukat” a Lánchídon. Fontos változást hozott az 1927. május 17-én kiadott főkapitányi intézkedés, amely egy korábbi, 1901-es engedélyt hatályon kívül helyezve, 1927. június 13-tól megtiltotta a m. kir. postakincstár kerékpárjainak is a Széchenyi lánchíd használatát. A szabálytalankodókat 40 pengőig terjedhető pénzbírsággal (fizetésképtelenség esetén elzárással) sújthatták. A rendelet külön kitért az akkor még körforgalom nélküli Clark Ádám tér közlekedési rendjére, amely az elsőbbségadást tisztázta. A hídvám összegét kötelezően elő kellett készíteni, a díj keresésével a forgalmat lassítani nem lehetett.

Az Alagút forgalmát 1881-től szabályozták komolyabb rendeletekkel, ám ez négy évtizeddel később már nehezen felelt meg a kor közlekedési követelményeinek. A legfontosabb, 1892-ben hatályba léptetett 424/1892 sz. közgyűlési rendelet elsősorban a gyalogosokra és a lóvontatású járművekre összpontosult. Ez többek között kimondta, hogy „tilos az áthaladás zenével, dobszóval, énekkel, lármával, ostorcsattogtatással”, továbbá „tilos megállni, csoportosulni”, valamint a „bérkocsik, az úri fogatok és a társaskocsik – szabad út esetén – lassú ügetésben haladhatnak, míg a rugókon nem nyugvó szekerek (üresen és megrakva is) kizárólag és minden esetben csak lépésben”. 1927-ben Budapest székesfőváros rendőrfőkapitánya azonban „alibizett” az Alagúttal kapcsolatban: új rendelkezést nem adott ki, csupán a Széchenyi lánchídra vonatkozó kitételeket érvényesítette az Alagútra is, arra hivatkozva, hogy amint a törvényhatóságnak módjában áll, a főkapitányi előterjesztés alapján kiegészíti a 35 éves passzust.

Ez az ideiglenesnek tekinthető állapot végül is tiszta helyzetet teremtett, a 7.00-21.00 óra közötti időszak tilalma alól az Alagútban is csak a két- és háromkerekű motorkerékpárok, az 1500 kg-nál nem nehezebb „üzleti kihordó gépkocsik”, valamint a postai és gyorsszállító vállalatok lófogatú és/vagy géperejű teherautói kaptak felmentést. Az Alagútban hanggal jelezni kizárólag kézi kürttel volt szabad, személygépkocsik egymást nem előzhették, a kerékpárosok nem hajthattak be (leszállva sem tolhatták át a biciklit), ahogy a „fél kézzel hordható poggyásznál nagyobb terhet cipelők” sem vehették igénybe az Alagutat, melyet a régi vicc szerint azért ástak ki, hogy rossz idő esetén legyen hová betolni a Lánchidat.