Technikum

Európa egységes közlekedése - Közös nevezők

1909. október 5-11. között, az alábbi országok képviselői ültek Párizsban tárgyalóasztalhoz, hogy megalkossák a gépjáróművek nemzetközi forgalmát egységes elvek alapján szabályozó rendszert: Anglia, Ausztria, Belgium, Bulgária, Franciaország, Görögország, Magyarország, Monaco, Montenegró, Németország, Olaszország, Oroszország, Portugália, Románia, Spanyolország és Szerbia. Az egyezmény végül 15 cikket és ezek alpontjait tartalmazta, az utolsó hat cikk (10-15.) azonban már nem a közlekedésről, hanem a hatályba léptetés folyamatáról szólt. A dokumentumot 1909. november 15-ig írhatták alá, az országonkénti ratifikáció – azaz a nemzetközi megállapodás törvénybe iktatásának és kihirdetésének – határideje 1910. március 1-je volt – akik ennek nem tudtak eleget tenni, a francia kormány felé írásbeli jelentést tehettek.

Az 1. cikk négy alpontban határozta meg azokat a nemzetközi értelemben vett feltételeket, amelyeknek a „közutakon forgalomban levő gépjáróműveknek meg kell felelniök”. A forgalomba helyezést hatósági, vagy elismert (és felhatalmazott) egyesület általi alapos vizsgának kellett megelőzni, különös tekintettel az alábbi négy szempontra.

1. A gépjárómű legyen biztos üzemű, olyan berendezéssel ellátva, amellyel elhárítható a kigyulladás, a robbanás veszélye. A gép zaja ne rémítse meg a hátas vagy igavonó állatokat, füstje vagy gőze „ne legyen a kelletén túl terhökre a járókelőknek”.

2. Minden gépjáróműre fel kell szerelni A: gyors és biztos kormányzást adó irányítókészüléket, B: egymástól független és hatékony két fékberendezést (ezek közül az egyik a hátsó kerekekre, vagy ezekkel szilárdan összekapcsolt alkatrészekre hasson), C: olyan szerkezetet, amely meggátolja a gépjárómű hátracsúszását meredek úton, akkor is, ha a fékberendezések nem működnek.

3. A gépjárómű kezelőkészülékeit úgy kell elhelyezni, hogy azokat a vezető az útra szegezett tekintettel is könnyen használhassa.

4. A gépjáróművet el kell látni egy táblával, rajta a következő adatokkal: alvázat készítő cég neve, az alváz gyártási száma, a motor ereje (lóerőben), a hengerek furatának mérete és száma, a gép lökete, az üres gépjárómű súlya.

A 2. cikk értelmében a gépjárómű biztonsága mellett a vezetőnek „bírni kell azon tulajdonságokkal, melyek a közbiztonságot, illetve a megfelelő biztosítékot nyújtják”. A nemzetközi egyezmény szerint kizárólag olyan, 18 éven túli személy vezethet gépjáróművet, aki egy illetékes hatóság, vagy megbízott egyesület által kiadott jogosítvánnyal rendelkezik és rátermettségének bizonyítékát adta. Ha az 1. és 2. cikkben leírt feltételek kivétel nélkül teljesülnek, a 3. cikk értelmében kiállítható az egyezményt aláíró országokban érvényes (azaz a helyi vizsgák alól felmentést adó) nemzetközi útigazolvány, amely a keltezés napjától egy évig érvényes, szövegezése pedig latin vagy angol betűkkel íródott. A helyi hatóságok a feltételek hiányában érvénytelennek tekintik az útigazolványt, továbbá akkor is, ha a gépjárómű tulajdonosa/vezetője nem alattvalója az aláíró országok valamelyikének. A rendszámokról a 4. cikk adott útmutatást, e szerint az országhatárok átlépésének feltétele volt egy, a gépjárómű hátsó részén, feltűnő helyen elhelyezett államjelző (nemzetiségi) tábla, az országban érvényes rendszámon kívül. A jelzőkészülékeket az 5. cikk sorolta fel. Kötelező volt a mélyhangú kürt, de lakott területen kívül más eszközzel, jelzőkészülékkel is lehetett figyelmeztetést adni – ebben az adott országok szabályai voltak mérvadók. A világításnál elöl kettő, hátul egy lámpát írtak elő sötétedés után, utóbbit a rendszám megvilágítására. Vakító fény használata tilos volt.

A két- vagy háromkerekű „motoros kerekekre” vonatkozó szabályokat a 6. cikk foglalta össze. E szerint „a kürt legyen éleshangú, a világításhoz elegendő egyetlen első lámpa, nem szükséges a hátracsúszást meredek úton megakadályozó szerkezet, továbbá nem szükségeltetik a hátrafelé indító” – ez utóbbit a 350 kg-nál nehezebb járművekre írták csak elő. Az államjelző méreteit pontosították, a 10 mm vastag, 80 mm magas betűket 180 x 120 mm-es táblára írták. A 7. cikk az előzésre és kitérésre vonatkozott, a 8. cikk pedig a közúti jelzőtáblákra. A veszélyt és megállást jelző táblák egységes formátumában az egyezményt aláíró országok megállapodtak, de adódtak kivételek is, például a vám, a kövezetvám miatti kötelező megállások. Az országok egyetértettek abban, hogy a táblákat a közútra merőlegesen helyezik el, a veszélyt (akadályt) 250 m-rel előbb jelzik, kivéve, ha ezt az adott körülmények nem teszik lehetővé, valamint lakott területen belül nem szükséges külön veszély (akadály) jelzés. A közlekedéssel kapcsolatos záró, 9. cikk általános értelemben rögzítette, hogy „a gépjárómű vezetőjének alkalmazkodnia kell azon törvényekhez és rendszabályokhoz, melyek a gépjáróművek forgalmára vonatkozólag azon országban érvényben vannak.” A törvényi kivonatokat a járművezetők a határátkelőknél beszerezhették.

E fenti nemzetközi egyezmény 1926 tavaszáig volt érvényben, ekkor újfent Párizsban, a résztvevő országok képviselői aktualizálták. Magyarország 1926. április 24-én írta alá, a ratifikálást megerősítő okiratot 1929. május 17-én tette le, majd az 1929/XXXII. törvénycikként léptette hatályba.

(fotók: Fortepan)