Technikum

Automobil adásvétel - Papírmunka

Az automobil – vagy hivatalosan gépjárómű – a jövő közlekedési eszköze. A személy- és tehergépkocsik a kereskedelem, az ipar és egyre intenzívebben a hétköznapi élet nélkülözhetetlen kellékei, segítői és csak a luxusadó miatt, pusztán elméletben és anyagi vonatkozásban tekinthetők luxuscikknek – vélték nem alaptalanul 90 évvel korábban is. A járművek adásvételének jogi procedúrája szintén nem napjaink bürokratizmusának terméke. Ezt bizonyítja, hogy a húszas évek ügyvédi praxisaiban már akadtak olyanok, akik erre a területre specializálták magukat, az ügyintézés vonatkozásában pedig nem meglepő, hogy számos ma ismert fogalom, illetve állami sarc visszaköszön a múltból – némi iróniával mondhatni, nincs új a Nap alatt.

Az adásvétel létrejöttét nem bonyolították túl, ha az eladó és a vevő a vétel tárgyában és annak összegében megegyezett, akkor az üzlet létrejött, külön írásbeli szerződést nem kötöttek, elég volt egymás markába csapni. Az ügyvédek azonban ettől óva intettek, hiszen a szerződésben mindkét fél javára fontos kikötéseket rögzíthettek. Az előleg visszajárt, a foglaló nem, kivéve, ha az eladó hibázott: ilyenkor a foglaló dupláját adta vissza. Használt kocsinál az eladó köteles üzemképes járművet átadni, kivéve, ha a megtekintésnél a vevő elfogadta az automobil aktuális (akár sérült, mozgásképtelen) állapotát. Új kocsi vásárlásakor a megrendelőlevél aláírása csak a vevőre nézve járt kötelezettséggel, az eladó (kereskedő) még visszautasíthatta azt. Ha viszont elfogadta, akkor „kellő idő alatt” értesítenie kellett a vevőt, különben a rendelés hatályát vesztette – az idő a vevő esetleges hitelkérelmének elbírálásától, vagy a szállítástól függött. Az átadásnál az eladók általában szigorúan tartották a vállalt határidőt, mert a vevőnek át kellett venni a kocsit – erre a szerződésben foglaltak szerint többféle lehetősége nyílt.

Ha nem felelt meg a kereskedő telephelye, akkor a lakcímére kérhette az autót (ez a gyakorlat látható az 1934-es Meseautó című filmben), de a szállítás történhetett vasúton, vagy tengelyen (közúton) is. Ilyenkor a költségek (vasúti fuvardíj, üzemanyag, járművezetői napidíj) a vevőt terhelték, a kockázat (baleset, sérülés, műszaki hiba) szintén. Az eladó utólagos teljesítés jogcímén bebiztosíthatta magát késői átadásra, de a vevő extra kitétellel rögzíthette, hogy ilyen esetben nem tart igényt a kocsira, sőt kártérítés illeti meg. Újnak minősült az olyan automobil, amelyet a gyárból tengelyen szállítottak le, vagy megtörtént a kb. 500-600 km-es bejáratása. A garancia mindössze hat hónap volt kizárólag az alvázra és a motorra, a jótállás a tartozékokon kívül (gumik, villamos berendezések, stb.) a karosszériára sem terjedt ki, mert ekkor még jellemzően külön műhelyek gyártották a felépítményeket.

Az állami sarcok közül a fényűzési és forgalmi adó már nevében sokat elárult az automobil társadalmi megítéléséről. Egy 1928-as pénzügyminisztériumi rendelet értelmében a fényűzési adót a vevő (egyéni megállapodással az eladó) fizette a vételár szerint, motorkerékpárokra és autókra 14 LE-ig 5, 15-24 LE-ig 10, 25 LE-n felül 15 százalékot. Személy- és áruszállításra alkalmas gépkocsik után 2 százalék forgalmi adót szedett be az állam. Fényűzési adómentességet csak orvosok és bérkocsisok (taxisok) kérhettek a minisztériumtól, ha megkapták, csupán 2 százalék forgalmi adót róttak le, de az adásvételi szerződés keltezésétől maximum négy napjuk volt az igénylésre! A forgalmi engedély (motorkerékpár: 1,30 pengő, gépjárómű: 2,70 pengő) és a rendszám (motorkerékpár: 6 pengő, gépjárómű: 20 pengő, igazolólapok: 1,30 és 2,70 pengő) kiadása előtt a járművet rendőrségi szakértők vizsgálták meg, ennek díja motorkerékpároknál 18 pengő, autóknál 32 pengő volt.

Közúti adót minden jármű után fizettek, motorkerékpároknál és autóknál adólóerő szerint, előbbieknél 5-10, utóbbiaknál 15-30 pengőt adólóerőnként. A szállítójárműveknél az önsúlyhoz igazodtak, társaskocsiknál (buszok), teherautóknál és traktoroknál mázsánként 12-30 pengőre, pótkocsiknál 5-20 pengőre jött ki a tarifa. Autó eladásánál 2,50 pengőt kellett fizetni átíráskor az igazolólap kiszolgáltatásáért. Ha a tulajdonos csak üzemben tartásra adta át gépjárművét, a forgalmi engedélyt a 250.000/1929. számú belügyminisztériumi rendelet értelmében az üzembentartó nevére állították ki, de a tulajdonos kérelmezhette nevének feltüntetését a forgalmiban.