Menetszél

VAZ 2101 (1972) - Idegenlégiós

1966-ban alapították a Volga melletti gyárat, ami mellé rögtön az Olasz Kommunista Párt vezetőjéről, Palmiro Togliattiról elnevezett várost is felhúzták és 1970-ben megindult a VAZ 2101, avagy a Zsiguli gyártása. De nemcsak a Szovjetunióban készült Fiat 124-es kópia: Törökországban, Koreában, Bulgáriában, Egyiptomban, sőt még Spanyolországban, a Seatnál is gyártottak félig-meddig talján autókat.

A 2101-es több helyen eltér az olasz alaptól. Módosítottak a karosszérián, ám a legfontosabb változások a műszaki tartalmat érintették. Az 1,2 l-es motor már nem OHV-, hanem a korszerűbb OHC-vezérlésű volt, a hátsó kerekeket viszont tárcsa helyett dobfékek lassították – az igénytelenebb konstrukció jobban megfelelt a helyi, kevés szervizzel rendelkező körülményeknek. A 2101-est egészen 1982-ig készítették különböző kivitelekben, ez a legelső széria már ritka, túlzás nélkül igazi kincsnek számít. Az igencsak megritkult magyar szocialista autóállományban még meglehetősen sok a Lada, egyszerű szerelhetősége és „hátul kaparós” tulajdonsága miatt a fiatalok nagyon kedvelik. Aki ilyen típuson nőtt fel, azért, aki pont kimaradt belőle, azért, de ilyen példány ritkán jön szembe az utcán.

Ezt az 1972-es kiadást sikerült restaurálás nélkül is igen jó állapotban megőrizni. Jelenlegi tulajdonosa régóta áhítozott rá – amikor született, pont ilyen autója volt a családnak. A vétel klasszikus „öreguras” történet, 2002-ben tudta meg, hogy egy idős úr garázsában milyen kocsi áll, a névjegykártya bedobása után felhívták és személyesen is megnézhette a konzervált járművet. Sokat elmond, hogy az ajtók csak félig voltak becsukva, nehogy a kédereket tönkre ne tegye a hosszú állás, így kvázi menetkészen várt új gazdájára. A hatéves, garázsban töltött kényszerpihenő után mindössze kuplungot és fékeket kellett cserélni, hogy minden rendben legyen.

A szerencsés találkozás óta ritkán használják a régi, megbízható orosz technikát, elsősorban kirándulni, találkozókra járnak vele. Erre viszont – és valószínűleg még sokkal többre – kiválóan alkalmas az immár 43 éves jószág. Százzal kényelmesen lehet utazni, úgy, hogy a nagy hátsó lábtér miatt akár négyen elférnek benne. Az atombiztos, orosz sztyeppékre tervezett fűtés télen elegendő meleget ad, bár a fűtéscsap hajlamos a folydogálásra. A motor szépen, egyenletesen jár, rögtön indul, és jól veszi a túrát.

A műbőr üléseket utólag beszerzett szövetkárpit védi, ez nyáron hatékonyan akadályozza meg, hogy az ember szó szerint az utastérbe ragadjon. Persze, a ki- és beszállás akármennyire is gyors, az 5600-as fordulaton 64 LE-s motorral csak a fiatal suhancok akarnak repeszteni, a négysebességes váltóval, a gyári adatok szerint 140 km/órás végsebesség lenne elérhető, de a manapság alacsonynak mondható fékteljesítmény és az autó ritkasága óvatosságra int.

Nagyon kevés mostanság az ilyen példaértékűen nagy becsben tartott és jól megóvott Zsiga. Az ablaktörlő spricnit működtető, nyomkodható gumigombocska – amivel kézierővel lehet előállítani a nyomást – még mindig nem porladt el, ahogy a műszerfalat sem szívta ki a nap, ezért egyáltalán nem repedezett meg. Az üvegre felragasztott elefántfül nyitókallantyú pedig külön kuriózum, mert vagy a meleg olvasztotta le annak idején, vagy cigarettával, öngyújtóval melegítették le kívülről, hogy bejussanak az autóba. Szerencse is, hogy minden megvan, mert nehéz az igazán korai típushoz alkatrészeket találni.

A klasszikus, doboz formájú olasz-orosz autóval nagy élmény a robogás, igaz, a szín már nem státusszimbólum és a Merkur-telepes csúszópénzes élmények is a múltba vesztek. Vagy talán pont az emlékek miatt olyan jó újra együtt lenni a Ladával…?

S. M.