Menetszél

2013. április 26. péntek, 06:15

Fiat 509 A Torpedo (1925) - Olasz meló

A húszas évek közepének egyik legendás túramobilja Magyarországon töltötte életének legnagyobb részét.

Vaskos, küllős kerekek és széles fellépő. Ez utóbbira érdemes nem túl lendületesen fellépni, mert a karosszéria nagyot billen egy felnőtt súlyától. A tulajdonos tudomása szerint Magyarországon összesen három ilyen típust tartanak nyilván. Az ajtók előrefelé nyílnak, nem nehéz beszállni a négy személynek kényelmes utastérbe. A zárt tetős változatokon más formájúak voltak az ajtók, s mivel üveg is volt rajtuk, a Torpedóval ellentétben menet közben sem csapott a szél az utasok szemébe

A Fiat a múlt század első évtizedeiben ontotta magából a különféle típusokat, se szeri se száma a különféle nyitott, két- és négyajtós, túrázásra, versenyzésre vagy reprezentációs célra kifejlesztett modelleknek. A világháború befejezését követően az első nagy sorozatban gyártott típus a korábban ügyvédként dolgozó Carlo Cavalli fantáziáját dicsérő 501-es volt, strapabíró alvázzal, igénytelen, 1,5 l-es, oldalt vezérelt motorral; 1919-1926 között 45 000 darabot készítettek belőle. 1926-ban megjelent az 502-es azonos alapokkal, ám hosszabb tengelytávval. A luxusautók között is megpróbálták megvetni a lábukat, a 4,8 l-es, hathengeres 519-es hidromechanikus szervós fékjével valódi kuriózum volt a maga korában. 1925-öt írunk, amikor legördül a gyártószalagról főszereplőnk, az 509-es, amit éppen a sikeres 501-es utódjaként küldtek csatába. Az akkor már világszerte jól ismert olasz autógyártó nem akart letérni a jól kikövezett útról, maradtak a robusztus és igénytelen technikánál. Azaz acél létravázra építették a fából készített karosszériát, amelyre lemezből hajtogatták a takaros ruhát.

Szépen kivitelezett műszerfal fakormánnyal, tetszetős órákkal; a baloldali a sebességmérő, a jobboldali az időt mutatja, s fel kell húzni

Karosszériaváltozatból a kor divatjának megfelelően többfélét lehetett választani, a hagyományos, zárt felépítményű kétajtós mellett nyitott kétüléses, és négyajtós kabriolet modell is készült. Ez utóbbi a Torpedo, amilyen Matus Mihály garázsában is áll. Az ő autója a gyártás első évéből, 1925-ből való, s azért különleges, hogy dokumentumok bizonyítják: már a második világháború előtt, 1936-ban Magyarországa érkezett. A tulajdonos kitartó kutatómunkájának köszönhetően valamennyi eredeti papírt, s az összes eddigi tulajdonost sikerült azonosítani. Nem ez az első „nyilvános fellépése”, hiszen már a hatvanas években újságcikkben mutatták be itthon. A háború után egyébként elásták, a föld alatt töltött időszak alaposan tönkretette, szerencsére olyan restaurátor kezébe került, aki nyolc évnyi alapos és kitartó munka árán minden részletre kiterjedően újjávarázsolta. Gazdája ezek után nem riadt vissza a hosszútávú próbatételtől, így az autó saját lábán eljutott Milánóba, majd vissza Magyarországra, összesen 3000 kilométert megtéve.

A mai autósnak szokatlan elrendezésű pedálok, a kézifék mellett közvetlenül helyezték el a váltókart. Utóbbi kapcsolási sémája tanulást igényel: jobboldalt alul van az egyes, felette a rükverc, attól balra a kettes, ez alatt pedig a hármas. A dupla kuplungozás elengedhetetlen a váltásokhoz

Most, több mint 85 évesen ilyen utakra már nem kell számítania, rendszerint a fűtött garázsban tölti mindennapjait. Persze néha egy-egy kiruccanásra sort kerítenek, legutóbb a Retro Mobilban is bemutatott kisnémedi hegyi felfutó versenyen szerzett örömet a nézőknek.

Ahogy az autó többi része, a motortér is makulátlan. Az elektromos rendszer 12 V-os, s önindító is segíti a sofőr dolgát. Az 509-es utódjában, az 508 Balillában is e motor némileg módosított változata dolgozott

Az 509-es a maga korában a kisebbek közé tartozott, mai szemmel nézve viszont cseppet sem apró; tengelytávolsága 2,55 méter, hossza 3448 mm. Kétfelé nyíló motorházteteje becsaphatja a szemlélőt: nem egy monumentális gépezet, mindössze 990 köbcentis, négyhengeres, SOHC négyhengeres, négyütemű benzines húzza meg magát az üregben. Kiviteltől függően 22 és 30 LE között lehet a motor teljesítménye, a hátsó kerekekhez háromfokozatú kézi váltó közbeiktatásával jut el az erő. Vehemens gyorsítóképességet nem várhattak az utasok a halkan duruzsoló erőforrástól, de arra elég volt, hogy négy személyt szolid tempóban elfuvarozzon úti céljukhoz. Mind a négy kerékre dobféket szereltek, ezeket egyenként szabályozható huzalokkal működteti a sofőr, aki a lassításhoz nem a mai autóknál jól megszokott középső pedált tapossa, hanem a jobboldalit; a gáz van középen, a kuplung pedig a baloldalon.

Hiányzik a vászontetőből a hátsó ablak. A szerkezetet két ember tudja felhajtani, anyaga nem sokat öregedett az elmúlt évtizedek alatt. Hátul egy lámpa jelzett, a rendszámtábla eredeti. 90 ezer darabot gyártottak az 509-es különféle változataiból. Majdnem 4 méter, csomagtartója nincs, padlóburkolata is falemezből készült. A bőr védőhuzattal burkolt tető a karosszéria mögé csukódik. A hátsó merev tengely nem viseli túl jól az úthibákat

Az 509-es közelről nézve is tökéletes állapotú, a húsz évnél is régebbi újjáépítésnek köszönhetően nemcsak szép, de korhű, azaz nem vált a most oly divatos „túlrestaurálás” áldozatául. Ha az ülés alá épített akkumulátora nincs éppen lemerülve, szivatózás után ma is pillanatok alatt éltre kel a motor, meghozva a kedvet a kocsikázáshoz, amelyre a téli pihenő után tavasztól bizonyára sokszor sort kerít majd a büszke tulajdonos.